18.rész - Az álmokért tenni kell, nem? ~ PART II.

yo, meghoztam a 17.-ik rész második felét, amit igazából egy részben szerettem volna megírni/feltenni,
de úgy alakult, hogy túlcsordult bennem az ihlet, meg aztán ilyen hosszúra sikeredett, így hát mazochizmus lett volna részemről megírni egybe a részt ^^" de a lényeg, hogy itt van és most már próbálom sűrűbben hozni a részeket, de hát a suli... ajj, miért kellett bevezetni az iskolákat?!
jó olvasást, és komikat kérek! :3
amúgy a látogatottság már túl van a 10 ezren, köszönöm *_*
puszi ♥ 

Fél kilenc fele értem haza. Vagyis értünk, ugyanis Harry és a fiúk ragaszkodtak ahhoz, hogy hazakísérjenek.
Miután elértünk a sulihoz, Lou felhívott, hogy hazaértem-e, mire mondtam, hogy az iskolánál vagyok, így elém jöttek.
- Akkor jövőhét kedd, 17 óra, a sulitok tornaterme. Ott megbeszélünk mindent, és ha nem sikerül rávenni Anyud, hogy elengedjen, akkor hozd magaddal, Simon tuti rábeszéli - kacsintott Zayn, mire egy mosoly ült ki arcomra. Jól esett, hogy biztatnak, és hogy szeretnének a körükben tudni.
- Akkor szia - ölelt meg Liam, utána Niall, Lou és Zayn is. Harry mellém lépett:
- Nekem van egy kis elintézni valóm Nessa anyukájával, szóval majd egy óra múlva utánatok megyek - jelentette ki, és átkarolta a vállam. Rendes esetben melegség töltött volna el, de éreztem, feszült és ideges. Szüksége van rám. Ezt éreztem akkor.
- Öhm, rendben - nézett furán Niall. - Akkor majd gyere.
- Szia Nessa! - intett a kocsi felé indulva Lou, mire biccentettem.

- Mi is az az elintézni valód? - fordultam felé kíváncsian.
- Anyukád... vagyis... a kettőnk kapcsolata... izé.. - dadogva kereste a megfelelő szavakat.
- Arra akarsz kilyukadni, hogy ideje lenne beavatni őket a részletekbe - vágtam rá, mire megkönnyebbülten fellélegzett, majd hirtelen kipattantak a szemei
- Őket?! - nézett rám döbbenten - Ugye nem azt akarod mondani, hogy itthon van Apukád?! - teljesen megijedt, arca elfehéredett.
- De - pirultam el.
Hát igen, nehéz az apák dolga, ha a lányuknak barátja van... És az én esetemben jogosan kérdezhetem, hogy mi lesz szegény Harry-vel? Apa szemmel ver. Szerencsére. De azért még félek..

Betettem a zárba a kulcsot, elfordítottam, majd az ajtót kinyitva léptem be rajta.
- Sziasztok! - léptünk be az ajtón Harry-vel. Egy percig csendben álltunk, majd csodálkozva vettem tudomásul, senki nincs itthon.
- Nem épp erre számítottam - vágtam le a táskám a fogas alatti cipős szekrényre.
- Hol lehetnek? Nem tudod? Hamar le kéne rendezni a dolgot, mert a paparazzók bármelyik pillanatban rájöhetnek, hogy itt vagyok, és akkor aztán nekünk végünk - mondta halál komolyan, amin én akaratom ellenére elmosolyodtam. Azért vicces, nem? Egyik pillanatról a másikra csöppentem bele a sztárok világába, és már is rajtam csámcsognak... Nem, tévedtem, mégsem vicces.
Elbeszélgettünk egy kicsit, majd egy fél óra után megváltozott a ház légköre.

Egy zárkattanás, ajtócsapódás, hisztérikus ordibálás, és könnyes szemek.
Ennyivel jellemezném az este történteket.

Anya lépett be az ajtón, arca kipirult, és mérges, ideges, feldúlt és csalódott érzelmek ültek ki arcára.
Elindultam felé, de rögtön megtorpantam, ahogy megláttam a csalódott arckifejezését. - Oh, hello, Harry... Pont jókor jöttél.. - nézett a megijedt fiú felé, mire alig észrevehetően megrándult arcán egy izom, és kezdett átváltatni mérges arckifejezésre.
Már abban a pillanatban sejtettem, hogy nem lesz jó vége a történetnek, így hát úgy gondoltam, először letámadom a verseny nyereményével, hátha meglágyul a szíve, és elfelejti, amiért olyan ideges.
- Képzeld Anya! Megnyertük a versenyt! - kezdtem vigyorogva, de boldogságom nyilvánosságra hozása nem érte el a kívánt hatást.
- Szóval míg Te ráérsz versenyekre készülgetni, meg részt venni rajtuk, végül pofátlanul megnyerni, addig hagyod, hogy a szülőanyád szívinfarktust kapjon... - kezdte totál kiakadtan - Mondhatom, szép. Olyan egy kedves, jószívű gyereknek hittelek... - Elkerekedett szemekkel néztem rá. Hogy mi van? Valami olyasmit vártam, hogy Gratulálok, vagy Szép volt, esetleg De jó, úgy örülök a sikerednek! 
- Öhm.. - bökött meg Harry. Felé fordultam, mire ő furcsán nézett le rám. Mintha én tudnám, mi folyik itt!
- Anya, nem is örülsz? Ja, és képzeld, a nyereményünk az, hogy.. - kezdtem, de Anya végig sem hallgatva engem, idegesen vágott le egy kupac újságot a dohányzóasztalra.
- Magyarázatot követelek, most azonnal! - csípőre tette kezét, szemei szikráztak. Félve felemeltem egy napilapot az asztalról, de sejtettem mit fogok látni. Ahogy elolvastam a címlapot, lesütöttem a szemem. Lebuktunk.
- Szóval tudsz róla... - suttogtam
- Igen, kislányom, tudok róla! - emelte fel hangját, amitől egy kicsit megrettentem. Nagyon ritka, hogy így viselkedik. - Tudod mit? Normális esetben azt mondanám, hogy jó, oké, legyetek boldogok, fiatalok vagytok még, élvezzétek az életet, áldásom rátok. De mégis hogyan mondhatnám ezt?! Nem elég, hogy egy énekest kellett kifognod magadnak, mert még a baráti kapcsolatot nagy nehezen elfogadtam, de ez? Ráadásul honnan kell megtudnom, hogy az egy szem lányomnak, akiért félredobtam az életem egy szó nélkül, barátja van? Egy idióta újságból, aminek a címlapján ott virít a vezér cikk címe, miszerint "Lehull a lepel Harry Styles titkos barátnőjéről" és a házunk! Ma is egy csapat visítozó, vicsorgó fanatikus One Direction rajongó állt a házunk előtt, és eltökélt szándékuk volt, hogy megölnek! - Egy kicsit megijedtem, képzelhetitek. De jobban fájt az, hogy Anyának teljesen igaza volt... Szemétség volt, amit tettem vele szemben. Egyik lábamról a másikra billegve próbáltam palástolni megszeppentségemet. Harry csak csendben hallgatott.
- Sajnálom, Anya! Nem így terveztük, és még tök friss az egész... - kezdtem, de a végére elhalkultam, ugyanis Anya ordítva belevágott.
- Az isten szerelmére, Nessza! Azt hiszem, van annyi eszed, hogy belegondolj a következményekbe! Nem véletlenül jöttünk Londonba! Tudtuk apáddal, hogy okos, értelmes lánnyá neveltünk, aki tudja kezelni a váratlanul jött helyzeteket is!
- De ezzel nem tudok megbirkózni! - vágtam rá mentségként, de utólag rájöttem, olaj volt csak a tűzre.. Nem is, inkább benzin.
- Akkor mégis miért nem szóltál nekünk? Ha nem is apádnak, akkor legalább nekem?! Az anyád vagyok, az a dolgom, hogy terelgesselek, és ha baj van, segítsek, nem? - A téma központja már sokkal inkább kezdett átváltani "csalódott szülő"-be, miután a "felelőtlen gyerek" dolgot elvetette. Hát igen, mi mással lehet a tinikben felébreszteni a bűntudatot, mint a "csalódtam benned" szitu...
- Anya, mondtam, hogy sajnálom. Tényleg nem így képzeltük el, és nem akartam elmondani addig a dolgot, míg nem vagyok benne biztos! Honnan a francból tudhattam volna, hogy majd két nap után tele lesznek az újságok az ilyesfajta, undorító és primitív cikkekkel? Lásd be, hogy én sem tudhattam, hogy ez lesz. Sokkal elővigyázatosabb voltam, mint valaha életemben!
- Mégis hogy beszélsz velem? - szűrte idegesen a fogai közt. - Nem érted, mire akarok kilyukadni... - sóhajtott - Ki az, aki felnevelt? Ki az, aki ott virrasztott az ágyad mellett, mikor beteg voltál? Ki az, aki elvitt az óvodába, elkísért az iskolába és jelen volt életed minden egyes pillanatában? Ki az, aki lefertőtlenítette a sebeid, miután elestél? Ki az a személy, akire az elmúlt 16 év eseményei után azt mondod, hogy Anya? Ki az a személy, akihez bármikor fordulhatnál? Ki az Anyád, Nessa? Ha nem én.. Mert ezek szerint, annyira nem bízol meg bennem, hogy segítséget kérj. - Szavai hallatán a sírás kerülgetett. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora vita lesz ebből... - És te Harry.. Hány éves is vagy? 17, ha jól tudom. Ne akard, hogy azt higgyem rólad, egy felelőtlen, divatmajmoló tinisztárocska vagy... - nézett mélyen és határozottan Harry szemébe, mire Harry-t, annak ellenére, hogy láttam volna, tudtam, hogy marcangolni kezdte az, amit Anya mondott. Mert igaza volt. Valahol, a csalódottságból és a hirtelen ért sokkból felindult szülőm mondandójában ott volt az igazság.
- Tényleg sajnálom.. Ennél többet nem tudok mondani! - Ennyi, kész. Szemeim megteltek könnyel, majd lassacskán legurultak az első, merész, kövér könnycseppek kipirosodott arcomon.
Beállt a kínos csend. A levegőben keletkezett feszültség csak úgy tapintható volt. Míg Harry a hátamat simogatta, Anya nagy sóhaj kíséretében roskadt le a kanapéra, és arcát tenyerébe temette.
Egy kis idő után felállt, és a konyhába ment. Hogy minek, azt én sem tudom. Szerintem csak szimplán nem volt kíváncsi rám, akarom mondani ránk.
- Mégis.. Mégis hogy képzelted ezt?! - kiabált Anya, az én arcomon pedig egymást követve gurultak le a nagy, kövér könnycseppek. - Csalódtam benned.. - sóhajtott csalódottan, szomorúan, feldúltan, miközben a konyhapulton támaszkodott.


- Hol van apa? - törtem meg a csendet, de a kérdésemre a választ már rég tudtam... Mindig ugyanaz:
- Dolgozik - nyögte alig hallhatóan. - Hol máshol lenne?
- Úgy volt, hazajön - próbáltam higgadtan mondani, de közben újabb és újabb könnycseppek jelentek meg szememben.
- Volt... Éppen, hogy csak belépett az ajtón, már hívták is, hogy el kell mennie. - Egy pillanatra felnézett Anya, és akkor értettem csak meg, miért van kiakadva. Nem azért ordibált velem, mert egy idegbolond szülő, aki nem bírja elviselni, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő akarja, hanem mert nagy a nyomás rajta. Tudtam, hogy amikor azt mondta, "volt", úgy értette, hogy "igen, itthon volt, de most újra elment, és Isten tudja, mikor jön haza". Felnéztem Harry-re, aki rögtön vette a lapot, és megsimította a karomat.
Odalépkedtem a kanapéhoz, leültem, és átöleltem Anyát.
- Hova ment? - kérdeztem, és lehunytam a szemem. Próbáltam felkészülni a legrosszabbra...
- New York, egy év... - motyogta. Először nem esett le rögtön, de ahogy eljutott az agyamig, hogy New York és 12 hónap, ami 52 hét, 365 nap, 8760 óra, rögtön elkapott a sírógörcs.
Miért büntet így a sors?
A könnyeim szaporábban igyekeztek beteljesíteni végzetüket, ami az volt, hogy arcomon legurulva földet érjenek a hideg parkettán.
- Én, azt hiszem, megyek.. - szólalt meg Harry, aki előttünk állva szobrozott. Hálásan néztem fel rá, mire lágyan elmosolyodva bólintott egyet, és az ajtó felé vette az irányt.
Ez egy olyan téma volt már, ahol nem egymás ellen álltunk, hanem egymás mellett, támogatva a másikat, miközben Apa teljesen a munkájába temetkezve elfelejti, hogy van egy felesége, és egy lánya... Hirtelen olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha. Csalódottnak és átvertnek! Egy szó nélkül jön haza, és szó nélkül megy el állandóan.. De egy év?! Mégis... Mégis mit gondol ilyenkor? Az emberek mindig ennyire figyelmetlenek? Apa ennyire nem veszi észre, hogy a tragédia, ami Papával történt, nem csak őt érintette rosszul? Mi is sírtunk... Mi is ott voltunk a temetésen, és azt kívántuk, hogy bárcsak visszatérne! Megértem, hogy fáj neki, de miért az a megoldás, hogy elfutunk a problémák elől? Ezzel csak még több bajt kreál, aminek mi szívjuk meg a levét.. de főleg Anya..
- Annyira sajnálom Anya, az én hülyeségem miatt most van még egy plusz dolog, ami miatt aggódhatsz. Annyira bánom, hogy nem kértem segítséget - öleltem át, és csak sírtam...
- Én sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Nem ez volt a legjobb döntés, hogy így rád támadjak - felém fordult, kibújva ölelésemből, és megsimította a hajam, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Nagy lány vagy már, és tudod, csak irigykedem. Olyan aranyosan mutatsz ezzel a Harry gyerekkel - nevetett fel, mire megkönnyebbültem. Mégsem ellenzi olyannyira ezt a kapcsolatot, mint hangoztatta. - Emlékeztetsz a régi önmagamra, és apádra. Tudod, még mielőtt megszülettél, a középiskolában találkoztunk. Nem tudom, hogy mesélte-e, de régen Angliában élt. Ugye ide járt Papa és Mama iskolába, ahova most Te, és apád így keveredett ki. Itt is született, de amikor általános iskolás volt, Mamáék nem bírták fizetni a házzal járó költségeket, így odaadták John bácsinak, hogy óvja meg majd számunkra, így aztán Magyarországra költöztek az egyik jó barátjuk családjához. Utána teltek az évek, középiskolás lett, és pont egy évfolyamba kerültünk. Egy órási nagy véletlen folytán keveredtünk össze, ugyanis a mi időnkben minden hónapban egyszer takarítani kellett az osztályokból kiválasztott két-két embereknek, főleg a saját termüket. Volt egy osztálytársam, akinek a vezetékneve pont megegyezett apádéval, és összekeverték őket. Később persze ezen nem lehetett változtatni, így két éven keresztül minden hónapban egy délutánt közösen töltöttünk el. Érettségi után az iskolai évek alatt megalapított együttesével befutottak. Utána évekig nem láttam Őt, végül azon a végzetes napon, mikor egy közös ismerősünk házavató buliján összefutottunk és totál részegen összefeküdtünk, rájöttünk, hogy mindig is szerettük egymást. Ezt az is bizonyította, hogy kilépett a bandájából, ami nagyon híres volt akkoriban, értem! - mosolygott meghatottan, mire fintorogva felsóhajtottam.
- Szóval ilyesmi volt a ti szerelmetek régen - röhögtem, mire Anya gúnyos mosollyal az arcán megbökött.
Szemei újra csillogtak a könnyektől, és pár csepp gurult le arcán.
- Nem ilyen életet képzeltünk el.. Sem Ő, sem én. Főleg nem Neked! - mondta, mintha csak be akarta volna bizonyítani, hogy tudja, az ő hibája is ez, de ezt nem szeretné bevallani, és hogy ez jól van így. - Miután megszülettél, és összeházasodtunk, még minden rendben ment. Majd elment Papa, apád meg mint ha valami bomba robbant volna a szívében és az agyában, elhatározta, hogy megváltozik. Félredobta a gitárt, félredobott engem, és ami a legjobban fájt, hogy Téged is... És lám, én a naiv nő, úgy hittem, hogy ha majd visszaviszem a múltba, és ideköltözünk, te meg eljársz abba a zeneiskolába, akkor majd helyre áll az esze. Erre az lett az eredmény, hogy szabad utat adtam arra, hogy még többet dolgozzon. Sajnálom, a hülyeségemmel tönkre tettem az életed, szívem - ölelt át szorosan, és éreztem, ahogy könnyeivel átáztatja a vállam.

- Tessék - nyújtottam át Anyunak egy bögre forrócsokit és levágódtam elé a fotelbe.
- Köszönöm - szürcsölt bele a meleg italba - Amúgy, nem is mondtam még. Gratulálok, hogy megnyertétek! Kár, hogy nem láthattam, biztos szuperek voltatok! - arcára egy irtó nagy hamis mosoly ült ki, amin rögtön átláttam. Már megint zavarja valami, érzem. Nem mondott el mindent...
- Tudod, a nyeremény... Elég, hogy is mondjam, komplikált a helyzet.. - próbáltam megkeresni a legmegfelelőbb szavakat, de nem ment.
Anya felsóhajtott, majd letette a dohányzóasztalra a bögrét.
- Tudom, mi a nyeremény. Egy évig a One Direction stábjával lehettek a turnéjuk során, ami január első napjaiban indul. Az igazgató már mesélt erről... És őszintén szólva, a válaszom nem - vágta rá határozottan, az én arcomról meg lefagyott a mosoly.
- Anya, ugye most csak viccelsz velem? - hitetlenkedtem, és fentebb ültem a fotelben.
- Nem, nem viccelek. Gondolj csak bele! Egy évig, ki tudja milyen emberekkel összezárva, ismeretlen helyeken zenélni, lehet, hogy jól és érdekesen hangzik, de el nem tudod képzelni, mennyi veszélyt rejt! - érvelt Anya, miközben felhúzta a két lábát, és a térdét átkarolta kezeivel.
- De Anyu.. - próbálkoztam a kiskutya pofival, hátha meglágyítom a szívét. - Ez nagyon nagy esély lenne nekem, és el nem tudod képzelni - az ő hangsúlyozásával beszéltem -, hogy mekkora tapasztalatszerzés ez! Egy évig, profi stábbal, élőben zenélhetnék, és már az is nagy dolog, hogy a háttérben - érveltem, de tudjátok, milyenek a szülők. Megrendíthetetlenek az ilyen helyzetekben!

Negyedóra elteltével még mindig ott tartottunk, hogy mindketten kiálltunk az igazunk mellett, miszerint "veszélyes, nem engedhetlek el, egy évre meg pláne, hogy nem" és "de Anya, 17 leszek fél év múlva, utána meg 18, ami Magyarországon már nagykorúnak számít, és ha ott lennénk, két év múlva simán le is léphetnék...". Olyan volt, mintha a parlamentben ültünk volna. Én vagyok a szélsőbal, Anya meg a szélsőjobb.
- Nem, nem, nem és nem. Utoljára mondom el, gyerek vagy még, nem engedhetlek el! - hangjában éreztem, hogy kezd ideges lenni, ami alapjáraton is rossz, de így, este 11-kor meg még rosszabb.
Tudtam, hogy nem érdemes tovább feszíteni a húrt, de abban a pillanatban nem érdekelt. Elakartam érni, hogy megbízzon bennem és elengedjen! Ez az, a bizalom!
- Tudom már miért nem engedsz el! - vágtam rá megelégedett vigyorral az arcomon - A bizalommal van a gond! Nem bízol meg bennem eléggé ahhoz, hogy elengedjen ilyen távolra. Ha nem egy évről lenne szó, tuti elengednél, de így... Főleg, hogy így aggódsz a tanulmányaim miatt is. Az a gond! A bizalomhiány és a tanulmányaim - magyaráztam, de nem úgy tűnt, mintha beletrafáltam volna.
- Nem, nem egészen így van, Nessa. Szimplán úgy gondolom, hogy egy 16 éves lányt, és nem érdekel, hogy mikor leszel 17, most még 16 vagy, nem engedhetek el egy ilyen útra. Ha maga az igazgató jön is el, vagy Simon, hogy meggyőzzön, most nem. Nem engedhetlek el! - állt fel a kanapéról, és kivitte a bögrét a konyhába.
- Az idővel van a gond? - tapogatóztam tovább - Mondd meg, ha igen. Vagy netán a fiúkkal? Bennük nem bízol? - Nem érkezett válasz. Tovább gondolkodtam, keresve az okot. - Nem is.. - valami szöget ütött a fejembe. - Az a bajod, hogy ha én elmennék, egyedül maradnál. A magány a bajod! Nem akarsz egy éven keresztül a saját árnyékodban élni ebben az üres házban, ugye? Eltaláltam? - hangom sokkal inkább volt lenézően magabiztos, mint sem határozott. A hangom remegett és nem akartam elhinni. Anya nem válaszolt.
- Igen... magányos lennék - suttogta a nappaliba lépve, könnyes szemekkel. Biztos voltam benne, hogy én sirattam meg azzal, ahogy beszéltem. - Gondolj csak bele! Apád New York felé tart éppen, kizárt, hogy valami csoda történne, és hazajönne, erre meg még Te is itt akarsz hagyni... - eleredtek a könnyei.
- De Anya! Most azt is nézd, hogy nekem mi jó! Megértelek, és nem akarnálak itt hagyni, de úgy érzem, itt az  én időm! Annyit vártam egy ilyen esélyre, és annyit küzdöttem az álmaimért, mint még ember soha! Te is a szemtanúja lehettél ennek a  folyamatnak! Vért izzadtam a felvételin, sőt, már azért is, hogy a kapcsolatot feltudjam venni az iskola igazgatójával. És nézd, megvalósult! Itt vagyok, a Zeneakadémiára járok, az évtizedek óta leghíresebb szakra, a leghíresebb osztályba, ami igazi zenészeket nemzett! Most vess meg, de én azt mondom, ez a sors keze! Ez az én sorsom! Mert ha nem ez lenne, akkor nem így történtek volna a dolgok.
- Én csak nem akarom, hogy az történjen veled, mint apáddal! - törölte le könnyeit, és hangját felemelve lépkedett oda hozzám. - Apád egy csodálatos ember, aki világéletében az álmait követte, és nézd meg, mi történt vele!
- Annyira nem szeretsz és nem ismersz, hogy tudd, nem török össze egy olyan miatt, mint Apa? - suttogtam hitetlenül. Ez fájt, nagyon is fájt. - Sosem adnám fel az álmaimat! Nem tudnék úgy élni, ahogy te akarod! - sírva fakadtam, és remegve törölgettem a már így is feldagadt szemeimet.
- Nem is várom el! Azt szeretném, ha lenne egy férjed, gyerekeid, szép házad, rendes életed! Követheted az álmaid úgy is, ha normális emberként éled le ezt a nyavalyás életet, nem? - nézett mélyen a szemembe, és kezét a vállamra tette.
- Nem - suttogtam alig hallhatóan, de annál inkább határozottan - Nem, Anya, tévedsz - néztem fel rá - Az álmokért tenni kell, nem? De! Ha úgy alakul, tudni kell áldozatokat hozni! Tudod, miért adják fel rengetegen az álmaikat? Mert rájönnek, hogy nem lehet őket elérni, ha csak rendesen éled az életed... - szűrtem a fogaim közt, lassan, érthetően, hogy még Anya is megérthesse. - Én kész vagyok bármit megtenni értük! Mert tudom, csak akkor vagyok képes rendes életet élni, ha elértem az álmomat. Őrültség, felelőtlenség, nevezd, aminek akarod! De én nem leszek olyan, mint TE! - már lassan kiabáltam, és szemeim újra megteltek könnyel.
- Nessa... - próbálta megsimítani a karomat, de elrántottam és sírva futottam fel a szobámba.
Becsaptam az ajtót, levágódtam az ágyra és arcomat belenyomva a párnába, bőgtem.. és csak bőgtem, és bőgtem, míg végül álomba nem sírtam magam....