19. rész - A zongora

jó fej vagyok... ugye?:D itt a 19., ami egy kicsit rövidke lett :S amúgy most már nem a komikat nézem, hanem a nézettséget, mert aztán ha ilyen ütemben jönnek a komik, akkor egy év múlva lesz új rész :"D
na, remélem mindenki elégedett, és ígérem, a 20. résztől beindul az egész most már!
♥

A jövőheti találkozóra alig bírtam elmenni, ugyanis a verseny utáni napokban 40 fokos lázzal küszködtem, annyit sírtam. Ráadásul Anyát is rá kellett venni, hogy elkísérjen, hátha ott Rya-ék, vagy a többiek meglágyítják a szívét. Ezt persze nem mondtam el neki, mert akkor biztos nem jön el.

- Szia Nessa. Jobban vagy már? - köszönt Regi, és kezét rögtön a homlokomra téve lemérte a helyzetet. Mosolyogva bólintottam, majd odaléptünk a többiekhez, akik sorra érdeklődtek az állapotom felől, és nem érdekelte őket, hogy a választ már vagy tízszer megkapták. 

- Hellloooooooo!! - kiabálták a tornaterem ajtaja felől, amit éppen abban a pillanatban szedett ki majdnem a helyéről Louis. Nyomában totyogtak a többiek is, Simon meg pár ember, gondolom a management tagjai lehettek. 

Miután ismertették az elkövetkezendő egy év forgatókönyvét, a felnőttek különváltak és úgy beszélgettek.

- Nem, a válaszom nem! - mondogatta sokadszorra Anya a menedzsernek és Simonnak, de továbbra sem hagyták békén. Mindenki azon volt, hogy valahogy rávegyék a megingathatatlan szülőmet, hogy elengedjen.

- Anne. Tizenegyedszerre is csak azt tudom mondani, hogy a lányodnak helye van köztünk! Ilyen lehetőség nem mindennap adódik, és ha nem lenne tehetséges ez a lány, akkor most nem állnék itt, és próbálnálak rábeszélni, hogy engedd el! - erősködött Simon, mi gyerekek meg csak álltunk ott, megszólalni sem mertünk. 

- Úgy hallottam, van itt egy zongora.. - suttogtam, megbökve Regit. 

- Igen, az osztálytermünk melletti régi zeneteremben. De ez most hogy jött ide? - nézett rám furcsán, mire felnevettem.

- Mindegy - vontam meg a vállam - Azt hiszem, meglesem - mosolyogtam. - Tartanád itt a frontot? - szépen pislogtam felé, mire kuncogva bólintott.

A tornaterem ajtaja felé vettem az irányt, és ahogy láttam, mindenki el volt foglalva valamivel, így nem egészen érdekelték, hogy hova megyek. 

Felmentem a második emeletre, elhaladtam az osztálytermünk mellett, és egy barna dupla ajtót pillantottam meg. Az ajtóra rá volt arannyal gravírozva a "Zeneterem" szó, amit két piros csík keresztbe tételével tettek semlegessé. Rátettem a kilincsre a kezemet, majd lenyomtam. Az öreg ajtó nyikorogva nyílt ki.

Ez... Lenyűgöző! 

A terem kellős közepén egy gyönyörű fekete zongora állt, mellette körbe gitárok, kürtök, hegedűk, trombiták, a zongora mögött egy egész dobfelszerelés, és még egy orgonát is felfedeztem. A zongora nem lehetett olyan régi, maximum pár éves, vagy csak nagyon vigyáztak rá. Nem bírtam ki, meg kellett érintenem.
Végigsimítottam a tetején, ami meglepő módon egyáltalán nem volt poros, majd felemeltem a tetejét és leültem elé. 

- Lássuk csak... - gondolkodtam, majd rátettem az ujjaimat sorra a billentyűkre.. Egy zenész álma akkor teljesedik be igazán, ha játszhat. És azt a felemelő érzést, amit akkor érezhetsz, ha az álmodnak élsz, átélni, valami elmondhatatlanul csodálatos. Nem tudom, mi lenne velem e nélkül az öröm nélkül...

Elkezdtem egy szívemhez közel álló dalt játszani, és halkan aláénekeltem. Felfrissültem, ahogy az egész terem a lágy zongoraszótól visszhangzott. 

- Csupa rejtély vagy... - Hátranéztem, és az ajtófélfának támaszkodó, zsebre tett kézzel álló Harry-t pillantottam meg. - Gyönyörű - lépett felém - És te is. Most valami igazán elképesztő látványnak lehettem tanúja. Nem tudtam, hogy zongorázol - mosolyogva állt meg előttem. Teljesen felé fordultam a széken ülve, és felnéztem rá.

- Régen játszottam.. Hiányzott. Főleg, hogy egy jó ideje csak a gitárommal randizok - nevettem fel, mire Harry megrázta a fejét.

- Velem bezzeg nem randiznál, mi? - ráncolta a szemöldökét, mire én arrébb csúsztam a kis széken, megpaskoltam magam mellett a helyet, ő pedig szó nélkül levágódott mellém.

- Elrontod a pillanatot - kuncogtam és fejemet ráhajtottam a vállára. - Mi a helyzet lent? Anya még mindig nem enged? - húztam a szám

- Simon megoldja, nyugi - nyomott egy puszit a hajamra.

- Tudod, a zongorákhoz mindig is szép emlékek fűztek - kezdtem témát váltva. - Még régen, mikor éltek a nagyszüleim, és elmentünk hozzájuk látogatóba, Papa mindig hegedült nekem. Egyik nap azzal állítottam be hozzájuk, hogy szeretnék megtanulni zongorázni. Persze Papa csak nevetett, és azt mondta, "Telhetetlen vagy. Nem rég kaptad a gitárodat, és már is mást szeretnél", végül rá egy fél évre, a születésnapomra vett egy zongorát, amin meg is tanított játszani. A halálos ágyán azt mondta, a telhetetlen zenészekből lesznek a legjobbak, ezt véssem az eszembe. Szomjazzak a zenére, és ne teljen el úgy nap, hogy ne játszanék valamin. Éljem az álmomat minden nap - meséltem halkan.

- Ha ezt így elmondanád anyukádnak, biztos elengedne. Soha az életemben eddig még nem találkoztam ilyen lánnyal, mint te. Csodálatos dolog az, hogy így harcolsz az álmodért! Amikor indultam az X-Factorban, a családom teljesen megőrült és elhatározták, hogy ők lesznek a legnagyobb fanjaim. Még pólót is csináltattak - nevetett fel édesen, mire a kis pillangóim felébredtek a gyomromban hosszas álmukból, és eszeveszett őrült módjára csapkodni kezdtek. - Az én álmom az volt, hogy egy világnak énekelhessek, ne csak a kis bandámmal egy esküvőn. Szerettem volna, ha a zeném hallatán az emberekből érzelmeket válthatnék ki, és a nevem ismerté válna. Erre olyasmi történt, amit álmomban sem gondoltam volna; kaptam négy nagyszerű barátot, nagyszerű heteket a verseny alatt, és egy harmadik helyet, meg persze rengeteg rajongót, és az álmom valóra vált. Vagyis még nem teljesen, de mindennap ezen az úton járhatok, és ezért irtó hálás vagyok. Ráadásul megismerhettelek téged, annak ellenére, hogy két különböző nyelvet beszélünk anyanyelven, és két különböző országból származunk, mégis itt vagy mellettem. Remélem ez most egy jó sokáig tartó dolog lenne köztünk. Nem ígérhetek neked örökkévalóságot, boldogságot és rengeteg nevetést. Na jó, ameddig Louis a közelben van, addig a röhögés garantált. - Egyszerre nevettünk fel. 

- Tudod, - néztem fel rá - nekem nem kell semmi addig, míg velem vagy. Amikor beszélgettünk az interneten, mindig azon gondolkoztam, hogy nézhetsz ki, vajon mit csinálhatsz, hol járhat az eszed, mit tervezel... És egyik pillanatról a másikra teljes életnagyságban láthatlak, és ez annyira hihetetlen. Már akkor megmozdult bennem valami, amikor először rám írtál. Nem kell örökké tartó dolgokat ígérned. Elég az, ha beengedsz az életedbe, és megengeded, hogy ott lehessek veled. Többet nem akarok az előbb említett kérdéseken rágódni, hanem magam akarok a válasz után járni... - hangom elhalkult, és úgy éreztem, tényleg nincs szükségem másra. 

Rég voltam ilyen boldog, és régen éreztem ilyen felszabadultnak önmagam. Szabad voltam, és volt mellettem valaki, aki fogta a kezem. 

- Nagyon ijesztő lenne, ha kimondanám, most mire gondolok? - kérdezte egész halkan Harry, mélyen a szemembe nézve. A szívem egy óriásit dobbant. 

- Nem... Nem hiszem... - teljesen elszálltam magamtól, és valahol a mennyek felé repülhettem, de az biztos, hogy nem a földön voltam. 

Harry közelebb hajolt, homlokát az enyémnek támasztotta. A pulzusom az egeket verte, izzadni kezdett a tenyerem, és a levegőt is csak szaggatottan bírtam venni. Vajon... vajon hogy csinálja ezt?! 

- Szeretlek - suttogta, de a fülemben dobogó vértől alig hallottam, így csak a szájáról tudtam leolvasni. Határtalan boldogság ragadott el magával, és ahogyan ajkait enyémre nyomva hosszasan, érzelem dúsan megcsókolt, őrületes bizsergés futott át testemen, megremegtetve szívemet. Szeretem. 

- Tudod, van az a mondás, hogy pár másodpercig tart, míg kimondjuk, Szeretlek, pár óráig tart, míg elmagyarázzuk, miért, de egy életbe telik, míg bebizonyítjuk... - mondta, majd huncut mosolyra húzta a száját - Készülj fel, előttünk áll egy egész élet! Le nem fogsz vakarni magadról... - vigyorgott, és még egyszer megajándékozott észveszejtően édes csókjával.